Az 1890-es évek végén és a huszadik század első felében az európai művészet a Közel-Kelet felé fordult. Festők és írók sorra dolgozták a bennük élő mesés világról alkotott képet. Regényesebbé vált a művészet, tág tere nyílt a képzeletnek, álomnak, titokzatosságnak, gazdag érzelmeknek. A csapongó fantázia sokszor vezetett torz társításokhoz. A képzeletre, illetve az önkifejezésre helyezték a hangsúlyt. A kor a művészi előadásmód szubjektív véleményalkotását hangsúlyozza.

Néhányan úgy gondolják a hétfátyoltánc koncepciója egy mítoszból, Istar alvilágba szállásából ered, mint ahogyan a bibliai Salomé története is az Istar-mítosz újra mesélése.

Az Istar-mítosz első ismert európai leírása 1891-ben Oscar Wilde Salomé című művében található. A két elbeszélést az ő képzelete kapcsolta össze. A kreatív művészi elme használta az istennő legendáját: drámájában a levetett hét tárgy inspirálta Salomé táncára. A kor szellemének megfelelően erotikus csábításként élt a nézők képzeletében.
Hollywood felkapta Wilde drámájában szereplő, a sztriptíz ősétnek mondható híres táncot. Ez a mű és Richard Strauss operája inspirálta a kor alkotóit és hamarosan saját Salomé interpretációk, színpadi művek születtek a hétfátyoltáncra. Isadora Duncan is beépítette modern táncába.

Ezzel párhuzamosan az 1893-as Chicago-i Világkiállításon az amerikaiakat sokkolta a hiányosan öltözött Little Egypt látványa. Botrányosnak titulálták táncát, ahogy nőként "tiltott" módon mozgatta alakját.

Mindez együttvéve összekapcsolta a Közel-Keletet a többszörös fátyollal az európai és észak-amerikai színházi világában!

Valójában a közel-keleti mítoszok egyike sem említ leírást a hétfátyoltáncról.