Istar az asszír hitvilág legnagyobb isteni alakja. Istár elősorban a szerelem, mégpedig a testi szerelem istennője, de a termékenység és a háború istennőjeként is őt tisztelték. Istár maga a nőiség, a szép, a kívánatos, aki szereti az élvezeteket és az örömöt. Csupa vonzerő, báj és érzékiség.
Alakjához kapcsolódott az úgynevezett szakrális prostitúció. Istár papnői ugyanis, akik az ő nevét viselik (istaritu), vallási alapon "működő" örömleányok voltak.

Az ősi mezopotámiai történet szerint Istár egyik kedvesének, Tammúz halálakor leszállt az alvilágba, hogy életre keltse őt. Az alvilág hét kapuján áthaladva elveszik tőle ékességeit. A mítosz akkád verziója szerint minden amit visel, a királyi hatalmat szimbolizálja:
Az elsőnél leveszi fejéről koronáját. A másodiknál kiveszi füléből a függőket. A harmadiknál leveszi nyakáról a nyakláncát. A negyediknél leveszi kebléről az ékszereket. Az ötödiknél leveszi a derekát díszítő övét. A hatodiknál elveszi a karperecét és a lábán hordott aranykarikát. A hetediknél leveszi testéről a köpenyt. Így az istennő meztelenül lép be Ereskigal, a z alvilág úrnőjének birodalmába.

Istar alvilágjárása a Kr. e. II. évezredben keletkezett akkád költői mű az istennő alvilági útjáról és visszatéréséről. Az eposzban feldolgozott mítosz magja a termékenység éves körforgásának megjelenítése.

A termékenységisten évente újra és újra a holtak országába tér, ekkor a földön megszűnik minden szaporodás, abbamarad az emberek, állatok, növények élete, s az isten maga is az alvilág hatalmába kerül, mintegy meghal. Istar az alvilág hét kapuján áthaladva leveti ékességeit, s meghal, csak tavasszal támad fel újra, amikor az istennő visszatér a felső világba.

Istár és az öröm visszatérését nagy ünnepléssel fogadták az emberek, ez a tavaszünnep. Ehhez hasonló mítosz szinte minden ősi nép történeteiben megtalálható.